Fogd már be, Taeyong! (OS)

A magas, szőkés hajú fiú mosolyogva figyelte, ahogy barátja vidáman nevetgélve a nemrég mellettük elguruló labda után szaladt. Hiába feszült Tenen láthatóan kényelmetlenül a ráaggatott, szűk farmer, amint észrevette, hogy a három, épp focizó kissrác egy szerencsétlen rúgásnak köszönhetően elvesztette játékát, szó nélkül indult segítségükre. Taeyong csodálta ezért. Főleg, mert benne meg mindig ott volt egyfajta menekülési ösztön, ami arra késztette, hogy a gondokat hagyja figyelmen kívül és szépen, a háttérből várja meg, míg más megoldja őket. Tudta jól, hogy lustának és bunkónak tűnik emiatt. Valahol visszasírta azokat az időket, mikor még az édesanyja még a legpitibb dolgokat is elintézte helyette... Egyetlenegyszer szeretett volna a saját lábára állni, azt is úgy elszúrta, hogy azóta is kismilliószor kellett már bocsánatot kérnie érte. Ezek után számára egyértelműnek tűnt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad beleavatkoznia a többi ember dolgába. De barátja más volt. Ő önzetlenül az utolsót is gondolkodás nélkül odaadta, és a legnagyobb erőbedobással, szívét-lelkét beleadva vette a legkisebb megpróbáltatásokat is.

Ten visszarúgta a gyerekeknek a játékukat. A labda ívesen repült, megpördült a levegőben, mégis, pont jó helyen ért földet, körülbelül egy méterre a hat apró lábacskától. A kicsik ujjongva felsipítottak, mire a fiú megeresztett egy tipikusan rá jellemző, hatalmas, sziporkázó mosolyt. Taeyong le volt nyűgözve. Egyszerűen nem értette, hogy létezhet ilyen tökéletes ember. Nem fért a fejébe, hogy lehet valaki egyszerre tiszta és kedves belülről és pluszba még ilyen gyönyörű is. Irigykedett, mert ő hiába próbált megszabadulni a démonjaitól és hozzá hasonlóvá válni, azok folyamatosan kísértették. Hiába próbált a lehető legjobb lenni, egyszer már hibázott és ez rányomta a bélyegét az egész életére. Úgy érezte, ez igazságtalan.

Ennek ellenére, amint rápillantott a közben újra mellé érő barátjára, minden negatív érzelme elpárolgott. Imádta ezt. Elég volt egyetlenegy pajkos, jókedvű vigyor, és hirtelen úgy érezte, a problémái szinte semmissé váltak. Pedig bele tudott volna kötni Tenbe is. Mondhatta volna, hogy a karjai túl rövidek, a nyaka túl hosszú, a szemei túl kicsit, az arccsontja pedig nem elég kiugró, de nem tette, mert úgy érezte, pont ezek azok, amik széppé teszik. Ő úgy volt tökéletes, ahogy volt. 

 - Vissza kéne mennünk. Őket ismerve, lehet többet nem is adnak majd kimenőt, ha késünk - szólalt meg végül a fekete hajú kisebb, hosszas, már-már kínosnak ható csend és persze mozdulatlanság után. Talán nem értette, mire várnak még.

Taeyong egy frusztráltságról árulkodó mozdulattal világos tincsei közé mart. Nem akart visszamenni. Sokáig harcolt ezért a szabad, közös délutánért, és nem akarta, hogy ilyen hamar véget érjen. Főleg, hogy még el sem mondta barátjának azt, amiért az egészet leszervezte... Pedig mennyi plusz munkát vállalt magára ezért a pár órácskáért!

 - Igazad van. - Nem tudta, hogyan húzhatná tovább a dolgot, így csak kényszeredetten helyeselt és hátraarcot vágva megindult ugyan azon az úton, amin korábban jöttek. – A többiek nagyon irigykedhetnek...

Ten erre lebiggyesztett ajkakkal félrefordította a fejét.

 - Rossz lehet nekik otthon…

Ne, ne rájuk gondolj! Velem foglalkozz! Fogalma sem volt, milyen beszédtémával hozakodhatna elő, ami megteremtheti nekik a kellő hangulatot. Az otthon szó felett ösztönösen siklott el, tudta jól, hogy csapattársa szokatlan módon már így nevezi a közös lakásukat.

 - Ugyan már! Biztos lefoglalják magukat valamivel. Tudod milyenek. 

Reményeivel ellentétben még ezután sem tért vissza a másikba a jókedv. Egy darabig szótlanul, elgondolkodva sétált mellette.

 - Legközelebb majd együtt jöjjünk el, jó? Rossz érzés ám, ha kimaradsz valamiből.

A kisebb valahogy megérezte, hogy ezt nem kellett volna, és, hogy most biztos felkavarta az állóvizet, de már késő volt. Oldalra sandított, és sajnos azt látta, amit nem akart; egy épp kitörni készülő vulkánt.

 - Fejezd már be, Ten! Komolyan ennyire vak vagy? Nem veszed észre, mennyire igyekszem? - csattant fel Taeyong. Próbálta türtőztetni magát, de már egyszerűen nem ment neki. Nem akart hinni a fülének. Újonnan elöntötte a keserűség, és vele együtt a düh. Hiszen végig annyira igyekezett, annyira jól csinálta, erre barátjának még csak fel sem tűnik mire ment ki az egész!

 - Ne haragudj. Tudom, hogy te csak meg akartál vigasztalni, amiért mostanában el vagyok kenődve a családom miatt. Hiányoznak ők is, és…

 - Te meg mi a jó égről beszélsz már megint?! - Kénytelen volt ismét megemelni a hangját, mert egyszerűen túl abszurdnak hatott számára a helyzet. Végül is, ilyen naiv ember nem létezhet!

Megállt, és összevont szemöldökkel meredt társa fekete tincses kobakjára, aki először még tett pár lépést, és csak utána, fáziskéséssel fordult vissza hozzá, tekintetével felháborodottan kérdőre vonva a magasabbat, amiért félbeszakította.

 - Burkoltan arról, hogy köszönöm szépen, hogy elhoztál, de perpillanat majd’ megesz a bűntudat, amiért a többiek meg közben a négy fal között döglődnek!

A szőke pár másodpercig csak döbbenten bámulta a hirtelen dühössé vált vonásokat, majd hasonló hévvel átszelte a köztük lévő távolságot, megmarkolta Ten vékonyka, fehér karját és jó erősen szorítva azt indult meg ismét, valami félreeső zug után kutatva. Csak remélte, hogy senki nem nézi majd a rúgkapálás miatt emberrablásnak a dolgot.

Mit sem törődve a dacos ellenkezéssel befordult az első kihaltnak tűnő, keskeny mellékutcába és egy erős rántás kíséretében az egyik beljebb eső ház falának szorította csapattársát, csuklóit pedig továbbra is erősen tartva, a feje fölé szegezte.

 - Azt akarom, hogy csak rám figyelj! Hogy törődj velem! Hogy vedd észre, mennyi mindent teszek érted! Nem a többiekért, csak és kizárólag érted! Nem azért mert a legjobb barátom vagy, hanem mert szeretlek! Miért olyan nehéz felfogni?

Ten megszeppenve beharapta alsó ajkát, fejét pedig kelletlenül is, de leszegte.

 - Taeyong…

A neve hallatán még mérgesebb lett. Elfogadhatatlannak tűnt számára, hogy úgy utasítsák el, hogy még csak esélyt sem kapott. Jobbjával megfogta az alacsonyabb állát, és annál fogva ismét maga felé fordította, míg baljával immáron két kezet is szorosan tartott.

 - Ne kínozz, cseszd meg!

Erőszakosan mart barátja ajkaira, durván, kegyetlenül marcangolta annak rózsaszín párnáit, majd megunva a játszadozást, nyelvét is áttuszkolta a szájába. Nem kapott viszonzást, de a sajgó szívét némileg megnyugtatta a tudat, hogy legalább ennyit megtapasztalhatott. Gondosan feltérképezte az idegen szájüreget, elszórakozott minden egyes porcikájával és hirtelen úgy érezte, ezzel minden álma teljesült.

Amint tudatosult benne, hogy Ten egyáltalán nem érdemel ilyen bánásmódot, picit visszább vett a tempóból és még ha későn is, de megpróbálta óvatossággal és finomsággal engesztelni az alacsonyabbat tetteiért. Persze, akkor már késő volt. Amint kicsit engedett, a kisebb kihasználva az adandó alkalmat, összeszedve az összes megmaradt erejét, kirántotta a már réges-rég meggyengült szorításból csuklóit, és remegő karokkal ellökte magától a neki préselődő testet.

Erre már Taeyong is magához tért. Egyre növekvő kétségbeeséssel nézte a könnyáztatta arcot és a vörös, meggyötört ajkakat, miközben legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ő ezt nem így akarta!

 - N… Ne haragudj, Ten! Én csak olyan régóta visszafogom magam melletted, pedig az első pillanattól kezdve kedvellek már és tényleg úgy érzem, ha te nem lennél nekem nem is bírnám már ezt az egészet, meg…

Ezúttal az alacsonyabb szakította őt félbe, mindkettejük legnagyobb döbbenetére úgy, hogy ismét összeérintette ajkaikat, igaz, ehhez rá nem jellemző erőszakossággal magára kellett rántania a szőke fiút.

Ez a csók nevetségesen ügyetlen volt és rövid, sütött róla a tapasztalatlanság, ráadásul mindkettejük nyelve a helyén maradt, mégis, ennek ellenére egyikük sem kívánhatott volna jobbat. Taeyong megmosolyogta az esetlen próbálkozást. Igaz, nem értett semmit, de úgy gondolta, kivételesen élhet csak a pillanatnak és majd utólag ráér gondolkozni.

 - Én csak azt akartam mondani, hogy még sosem csókolóztam, és, hogy elsőre talán ezt nem így kéne... - a fekete hajú csak hosszú percekkel később szánta rá magát a beszédre, mikor már biztos volt benne, hogy hangja nem fog kislányosan megremegni minden szónál.

 - Akkor ez most…?

Ten zavarában fejébe húzta a kapucniját és annak szélét markolászva próbálta eltakarni a már félsötét ellenére is feltűnően kipirult arcát és csillogó szemeit, miközben bólintott.

 - Istenem, de édes vagy!

 - Ajj, fogd már be, Taeyong!


[Szerintem stílust váltottam vagy nem tudom, mindenesetre teljesen kitértem a hitemből XD Bocsi srácok, és komolyan mondom, nekem még tetszik is... :( Épp a hajamat festettem (félig kék, yeey), mikor eszembe jutott, hogy kéne írni egy ilyet, szóval azt hiszem, új múzsát találtam a festékem személyében.]