Egyetértően bólogattam TaeHyung minden álmodozó
nyüszögésére, amiket a telefonja képernyőjén pózoló fiúbanda valamelyik tagja
váltott ki belőle. Féloldalasan, kifordulva ücsörögtem a padomnál, ő pedig
arcát a nyakhajlatomba fúrva, hátulról, a derekamnál átkarolva, kinyújtott kézzel
mutogatta a képeit. Ha valaki azt mondja napokkal korábban, hogy egy fiú ilyen
intim viselkedést produkál velem, képenröhögöm. Erre most teljes
lélekjelenléttel, mosolyogva, meglepően széles mellkasának dőlve zavartalanul
hallgatom áradozását. V tehetséges volt abban, hogy elfelejttesse az emberrel a
problémáját, és az így keletkezett kis űrt erőszakosan saját magával tuszkolja
be. Röpke egy hét alatt boldogabbnak éreztem magam, mint valaha. Pedig semmit
nem csináltunk, csak együtt csöveztünk szünetben, órák után pedig én nyugtattam
meg, hogy ne aggódjon, nem csak ő nem érti miről beszél a tanár. Mert igen,
újdonsült nevelőim annyira rosszul végezték a munkájukat, hogy otthon kénytelen
voltam megkétszerezni a tanulásra szánt időt, így jóformán másból sem állt a szabadidőm,
csak a magolásból.
A terembe belépő J-Hope észlelve elfoglaltságunk
mivoltját cinkosan vigyorogva mögénk szambázott, karjával átölelve barátom,
vele együtt pedig kénytelen volt engem is. Nekem ez elég új dolognak számított,
ugyanis a hetes maradék hat tagjából senki más nem nyitott különösebben felém.
Nem mintha elvártam volna, hogy akkor most ők mindenáron harcoljanak a
kegyeimért meg a figyelmemért - ha már ugye így alakult -, de amíg a suli
tartott végig együtt, egy légtérben voltunk, szóval egy kicsit furának tűnt,
hogy egyáltalán még csak rám se néztek. Így kicsit ez most jól esett, legalább
nem éreztem magam olyan ramatyul, amiért „beloptam” az egyiküket.
- Dikk – hördült fel hirtelen Hoseok.
Szóhasználatán önkétlen elmosolyodtam, mikor pedig vállam
felett hátrapillantva találkoztam mélységesen riadt tekintetével, kirobbant
belőlem a nevetés. Szegény, idegileg nem volt felkészülve arra, hogy mi pont
csak egy szál alsónadrágban pózoló pasikat fogunk annyira bámulni szegény
telefonon. Sipítva ugrott el mellőlünk, hogy aztán késégbeesetten, dadogva
előadja a többieknek milyen szörnyűséggel rontottuk meg alig fél perce.
- Ne mond már, hogy magadon kívül még soha nem láttál
meztelenül férfit – Jimin homlokráncolva kapta fel fejét a padjáról, hogy aztán
gúnyos, hitetlen pillantással illesse barátját.
- Kikérem magamnak, rajta igenis van ruha! – csattant fel
TaeHyung sértődötten, aztán villámgyorsan, hogy még véletlenül se maradjon
senkinek se ideje elfordulni, bizonyítékul felmutatta a készüléket, melynek
képernyőjén még mindig a J-Hope által látott kép volt.
Mind a hatan egyszerre hördültek fel, még a nyugodtan
hallgató NamJoon is szeme elé kapta az enyémnél körülbelül kétszer nagyobb, hatalmas
karját.
- A ratinááám! – JungKook visítva a padja tetején ücsörgő,
fájdalmas arckifejezésű Sugához szaladt, hogy aztán háta mögül ki-ki lesve
figyelje tovább az eseményeket. Meglepődtem, mert azt vártam, hogy az idősebb
ellöki, de ehelyett védelmezően kihúzta magát és hősiesen védte társát a
látványtól.
A rangidős Jin tanácstalannak tűnt, láthatóan kicsit
megsajnálta, hogy mindenki így lejárja szegény V agyonimádott szerelmét, így
miután túltette magát a sokkoló fotón, inkább megpróbálta visszaterelni a
témát.
- Ugyan már, Hoseok – sóhajtott fel – Mikor tegnap elmentem
hozzátok, láttam, hogy pornót nézel. Akkor a csávó ruhában tolta?
A felszólított fülig vörösödve hajtotta le üstökét zavarában,
öntudatlanul is nemleges választ intve a fejével, míg a többiek hangosan
röhögve lepacsiztak a szőkeséggel, aki csak akkor kapcsolt, hogy a kis rögtönzött
védőakciójával Tae állítólagos jövendőbelije helyett egy másik személy
szégyenült meg. Ettől függetlenül ő is jót nevetett a helyzeten.
TaeHyung kicsit megkésve, de fülemhez szorította kezét.
- Ne is figyelj rájuk, SeoYun – kínosan nevetgélve
igyekezett elterelni a figyelmemet a korábbi beszélgetésről. Kicsit
megilletődtem, mert fogalmam sem volt hogyan közöljem; én sem most jöttem le
azért a falvédőről, igenis hallottam már a pornóról máskor is, illetve nem
alélok el olyan piti kis dolgoktól, mint a meztelenség.
- Nyugi haver, te hamarabb megrontottad, mint mi – szúrta
oda kacagva Jimin, válaszul a vörös szúrós, lesajnáló pillantására.
Természetesen a mögöttem kucorgó megfeledkezett arról, hogy ezt az egészet
tulajdonképpen ő robbantotta ki.
- Ez egyáltalán nem igaz! – húzta ki magát dühösen V, hogy
aztán újból odébb fordulva túljátszott sértődöttséggel nyakamba fúrhassa arcát.
Mosolyogva megpaskoltam kobakját és valamiért nagyon
örültem, hogy nem kezdte el ártatlanságom taglalni. A jelenlévők közül még
mindenkinek élénken élt az emlékezetében a kép, amikor a SuBin féle
személyekkel műveltem azt, ami ellen ők itt lázadnak.
Mert igen, lázadtak. Erre
akkor jöttem rá, amikor egyszer véletlenül elszóltam magam és újdonsült barátom
rögtön ecsetelni is kezdte, miért különcködnek szándékosan. Meg kell mondjam,
minél tovább gondolkodtam eszméiken, annál inkább egyetértettem velük.
NamJoon feltevései igaznak tűntek. Mint a marhák, mint valami csűrhe, úgy követi minden diák a felnőttek parancsát. Azokét, akik számára a megértés, az egyenjogúság nemlétező fogalom, akkor is, ha az adott helyzetben épp a fiatalabbnak van igaza. Kritériumokat, akadályokat és konfliktusokat generálnak – szándékosan. Azokét, akik megrontanak és szánalomra méltó lelken belüli nyomorba tipornak minket. És itt már egyáltalán nem a tanórákról van szó. A mentálisan gyengébb diákokat észrevétlenül befolyásolják, arra kényszerítik őket, hogy ússzanak az árral, elfogadják a rájuk kiosztott szerepeket, mivel egyszerűen nem képesek harcolni ellenük. Persze ez egy idő után szörnyen unalmas és egyhangú, éppen ezért egyesek hajlamosak arra, hogy úgy érezzék; nincs értelme az életüknek. Ezért nőtt meg többek között például az öngyilkosságok száma. Néhányan már a fiatalkoruk elején úgy érzik magukat, mint egy sok mindent megélt, feltehetőleg idős egyén. Azt hiszik, eleget láttak már a világból és semmi új nem jöhet, mindent azért, mert megfosztották őket a szabad akarat és az álmodozás jogától.
Ám ők heten azt vallották magukról, hogy örökké fiatalok. Szembefordulnak, és még ha nehéz is, megtartják magukat, mert a vezetőjük habár másokkal szemben csak egyetlen egy kis fűszálnak tűnik, amibe kapaszkodhatnak, mégis szilárdabb és erősebb a legtöbb önkényesen kinevezett, terebélyes fánál. Az is leesett szépen lassan, hogy egyikük sem csóró és buta, mint amilyennek mindenki hiszi őket. Pusztán csak azt teszik, amihez kedvük van, magasa tojva mindenki másra. Egyszer még én magam is láttam, ahogy RM átkarolja JungKook vállát, ami újfent rázkódott a sírástól, majd kedvesen mosolyogva vigasztalni kezdte: „Sok időnk van még, Kook.” És hiába tűnt full hülyeségnek, valamiért mégis meghatott ez a mások számára talán túl mesterkélt és szánalmas jelenet. Ők ugyanis komolyan gondolták. A kis maknae rengetegszer próbálta felvenni a harcot utálóikkal, aminek mindig az lett a vége, hogy ő sérült meg mentálisan és testileg is. Kicsit még rosszul is esett látni, ahogy valaki ilyen keményen küzd az álmaiért és az igazáért, ami manapság már inkább tűnik elérhetetlen, szánalmas sablonszövegnek, mint valóságnak. Egy olyan világban élünk, ahol a becsület a jólét mögé kényszerült.
NamJoon feltevései igaznak tűntek. Mint a marhák, mint valami csűrhe, úgy követi minden diák a felnőttek parancsát. Azokét, akik számára a megértés, az egyenjogúság nemlétező fogalom, akkor is, ha az adott helyzetben épp a fiatalabbnak van igaza. Kritériumokat, akadályokat és konfliktusokat generálnak – szándékosan. Azokét, akik megrontanak és szánalomra méltó lelken belüli nyomorba tipornak minket. És itt már egyáltalán nem a tanórákról van szó. A mentálisan gyengébb diákokat észrevétlenül befolyásolják, arra kényszerítik őket, hogy ússzanak az árral, elfogadják a rájuk kiosztott szerepeket, mivel egyszerűen nem képesek harcolni ellenük. Persze ez egy idő után szörnyen unalmas és egyhangú, éppen ezért egyesek hajlamosak arra, hogy úgy érezzék; nincs értelme az életüknek. Ezért nőtt meg többek között például az öngyilkosságok száma. Néhányan már a fiatalkoruk elején úgy érzik magukat, mint egy sok mindent megélt, feltehetőleg idős egyén. Azt hiszik, eleget láttak már a világból és semmi új nem jöhet, mindent azért, mert megfosztották őket a szabad akarat és az álmodozás jogától.
Ám ők heten azt vallották magukról, hogy örökké fiatalok. Szembefordulnak, és még ha nehéz is, megtartják magukat, mert a vezetőjük habár másokkal szemben csak egyetlen egy kis fűszálnak tűnik, amibe kapaszkodhatnak, mégis szilárdabb és erősebb a legtöbb önkényesen kinevezett, terebélyes fánál. Az is leesett szépen lassan, hogy egyikük sem csóró és buta, mint amilyennek mindenki hiszi őket. Pusztán csak azt teszik, amihez kedvük van, magasa tojva mindenki másra. Egyszer még én magam is láttam, ahogy RM átkarolja JungKook vállát, ami újfent rázkódott a sírástól, majd kedvesen mosolyogva vigasztalni kezdte: „Sok időnk van még, Kook.” És hiába tűnt full hülyeségnek, valamiért mégis meghatott ez a mások számára talán túl mesterkélt és szánalmas jelenet. Ők ugyanis komolyan gondolták. A kis maknae rengetegszer próbálta felvenni a harcot utálóikkal, aminek mindig az lett a vége, hogy ő sérült meg mentálisan és testileg is. Kicsit még rosszul is esett látni, ahogy valaki ilyen keményen küzd az álmaiért és az igazáért, ami manapság már inkább tűnik elérhetetlen, szánalmas sablonszövegnek, mint valóságnak. Egy olyan világban élünk, ahol a becsület a jólét mögé kényszerült.
Valamivel később jött el az az ominózus pillanat, mikor végre
színt vallottam. Suli után TaeHyung hazakísért. Mindketten tudtuk, hogy az
ellenkező irányban lakik, de én nem akartam semmi jónak az elrontója lenni.
Végül is, annyira lerítt róla, hogy mondani akar valamit; nem volt szívem
megzavarni ebben.
- SeoYun – szólalt
meg öt perc néma gyaloglás után, mire én mosolyogva rápillantottam – Nem
gondoltál már arra, hogy befested a hajadat?
Persze, első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez tulajdonképpen
valamiféle burkolt meghívás maguk közé, és én minden áron el szerettem volna
fogadni. Ám korlátaim újabb és újabb ellenérvet vetettek fel mindig, amikor
készültem igenlő választ adni. Úgy éreztem, hogy egy ilyen lépéssel elárulnám az
újonnan felfedezett öntudatomat. Hiszen én magam mondtam reggel a tükörbe
visszabámuló nőszemélynek, hogy innentől kezdve nem hagyom, hogy elnyomják a
szabad akaratom! Ha viszont befesteném nekem egyébként maximálisn tetsző, fekte
tincseimet, csak, hogy bizonyítsak, akkor – bármennyire is furcsán hangzik -
megtagadnám saját magam. Mikor ezt elmondtam barátomnak, egy együttérző, talán
kicsit csalódott mosolyt kaptam válaszul, a kínos csönd mellé. Úgy éreztem, el
is szégyellte magát, amiért pont ezt mondta nekem, így öntudatlanul is, de
mesélni kezdtem, hogy valahogy megértessem vele a helyzetet.
- Az én szüleim elég
kemények – nevettem fel kínomban, ő pedig hümmögve buzdított a folytatásra –
Tudom, hogy szánalmas, érted? De nem tudok mit csinálni. Nálunk nincs olyan,
hogy szerető vidéki nagyi, nagynéni vagy mittudomén, akihez elköltözhetnék.
Különben is, előbb tagadnának ki, mintsem, hogy ilyesmit tehessek. Ha egyszer
elszólom magam, akkor legjobb esetbe is csak kiraknak pár napig mint valami
rossz kutyát, vagy megvonnak valami létszükségletet. Legrosszabban pedig mások
szívják meg. Nem egy dolgozó élete ment már tönkre amiatt, hogy elegem lett
ebből a szarságból. És tudod mit? Kurvára gyűlölöm ezt! – észre se vettem mikor
kezdtek peregni a könnyeim, de szörnyen nevetségesnek találtam, hogy csak úgy a
semmiből jött indulataimat nem bírtam féken tartani – Annyira rohadtul utálok
innen hazamenni és úgy csinálni, mintha minden kibaszottul rendben lenne!
Komolyan mondom, lassan élni is utálok…
Oldalra pillantottam és V döbbent arca és bambán eltátott
szája láttán szürreális módon, folyamatosan csorgó könnyeim ellenére az utolsó
mondatom után megjelent torz kis vigyorom akadozó, szaggatott nevetéssé alakult.
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem adná ki a
titkaim. Rohadt nehezemre esett kinyögni a problémáimnak ezen kis töredékét.
Annyira elevenen élt bennem az életem legnagyobb tanulsága, miszerint ne bízzak meg senkiben, ha jót akarok
magamnak, hogy úgy éreztem, bűnt követtem el, amiért nem bírtam a dolgaim
magamban tartani. Régebben gondolkodtam ezen. Minden vágyam volt alaposan
kisírni magam valaki vállán, de rádöbbentem; mégis hogy tehetném, mikor ennyire
rettegek az árulástól? Mesélni akartam, beszélni, nevetni, sírni és megint csak
beszélni, csakhogy nem volt kinek.
- Gyakran
gondolkoztam, hogy hetünk közül kinek van a legratyibb élete – szólalt meg
végül, aztán látszólag visszatért jókedvvel vállaimnál fogva mellkasához
szorított. Eltompult érzékeimmel kissé lassan, de legalább érzékeltem, hogy
lehúzódunk, majd lassan valami közeli padhoz oldalaz, hogy továbbra sem
elengedve leülhessünk rá – Mostantól majd inkább nyolccal számolok. Ne
haragudj, amiért ilyet mondtam.
Sóhajtva bújtam még közelebb hozzá, lassan rendeződő
vonásokkal. Szégyelltem magam, amiért az utca közepén a semmiből leálltam
ordibálni és sírni, de azt hiszem túlságosan is felgyülemlett már bennem. Szinte
vártam, hogy megszól a nem éppen túl kulturált – és rám nem éppen jellemző –
szóhasználatomért, de volt benne annyi kegyelem, hogy kivételesen inkább nem kezdett
el csipkelődni. Nyugtatásképp lassan simogatni kezdte a hátam, a nyakamtól
egészen a szoknyám viszonylag magasan elhelyezkedő korcáig. Míg ujjbegyei lágy,
meleg, enyhén remegő érintésére koncentráltam, újból kibuggyant belőlem a
nevetés.
- Bocsi, de kívülről
úgy nézhetünk most ki, mint egy szerelmespár – kacagva, arcomra száradt
könnyekkel megpróbáltam arrébb araszolni tőle, jelezve, hogy már minden
rendben, viszont visszarántott magára.
- Majd elengedlek, ha
valami helyes fiú jön – suttogta a hajamba, én pedig szinte láttam magam előtt,
ahogy vigyorog, sőt, talán még kacsint is egyet. Az összképet mindössze az
rontotta el, hogy a mondat végén hallottam azt a mély, kellemes hangot kicsit
elcsuklani.
- Aigoo. Csak aztán össze
ne vesszünk rajta – mosolyogtam, de szarul érintett, hogy miattam
elszomorodott. Úgy hittem, a kis sétánk kellemes hangulatban fog eltelni, erre
a hirtelen jött beszédességemmel tulajdonképpen elrontottam az egészet. Miközben
próbáltam eldönteni, hogy újonnan ki vigasztal kit, esett csak le, hogy
TaeHyung talán a legegyüttérzőbb és legkedvesebb ember az egész földön, és,
hogy mások pont egy ilyen jámbor teremtéstől iszonyodnak úgy, mintha leprás
lenne. És még azt mondják, hogy a világ
nem kegyetlen…
[Én személy szerint kicsit haragszom is magamra, amiért a fejemben egy ilyen személyiség született V karakteréhez. Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a végére el is sírja magát, de - talán azért, mert a jellemét egy valóban létező személy ihlette - túlzottan lehangolónak találtam. Sőt, valójában a szívem szakadt meg, mikor átolvastam és kénytelen voltam egy másik lezárást írni :'D Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész!♥]
[Én személy szerint kicsit haragszom is magamra, amiért a fejemben egy ilyen személyiség született V karakteréhez. Eredetileg úgy szerettem volna, hogy a végére el is sírja magát, de - talán azért, mert a jellemét egy valóban létező személy ihlette - túlzottan lehangolónak találtam. Sőt, valójában a szívem szakadt meg, mikor átolvastam és kénytelen voltam egy másik lezárást írni :'D Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész!♥]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése